William Landay: Jacob védelmében

Miről szól:

Andy Barber ősidők óta megbecsült helyettes kerületi ügyész. Munkáját egészen addig hozzáértően és lelkiismeretesen végzi, míg egy nap saját fia kerül a vádlottak padjára. Jacobot ugyanis osztálytársa meggyilkolásával vádolják. Andy átáll a védelem oldalára és minden jogi tudását igyekszik latba vetni, hogy megmentse fiát, aki ártatlannak vallja magát. De sajnos egyre több olyan bizonyíték kerül elő, ami Jacobra tereli a gyanút, ráadásul a család számára is kiderülnek megdöbbentő titkok, melyek még a szülőkben is kétséget ébreszthetnek.

Könyvtündér a sorok között:

Amikor felfigyeltem a könyvre, valamiért azt hittem, hogy az iskolai erőszak témáját fogja boncolgatni – ami perverz kis szívemnek különösen „kedves” topik, hisz BA-n még a szakdolgozatom is erről írtam. Valószínűleg az vezetett félre, hogy az ismertető szerint egy tizenéves gyereket osztálytársa meggyilkolásával vádolnak, de ennyiben körülbelül ki is merül az iskolai szál, mert az áldozat személye valójában lényegtelen. A történet sokkal inkább egy családi pszichodráma a jog (és genetika) útvesztőjében.

Számomra a könyv által felvetett legsúlyosabb kérdés az volt, hogy szülőként hogyan reagálnék, ha gyermekemet gyilkossággal vádolnák. Nem vagyok szülő, úgyhogy részben könnyen elmélkedhetek a témán, ugyanezen okból kifolyólag viszont nem lehetek hiteles szakértője sem a kérdésnek. Ugyanakkor empátiában sem szűkölködöm, szóval el tudom képzelni a dilemmát. Azt például erősen kétlem, hogy anyaként pszichiáterhez rohannék arról fecsegni, hogy a fiam már kisbabaként is dührohamokkal küzdött, az oviban pedig sorra potyogtak mellőle a gyerekek hol a csúszdáról, hol a mászókáról, hol a dombról, bicikliről lezúgva… Először úgy gondoltam, hogy ez abszurd blődség, hiszen az anyatigris mentalitásnak szögesen ellentmond ez a viselkedés. Aztán felmerült a kínzó gondolat, hogy vajon feltétlenül tudhatja-e, érezheti-e valami mesebeli kapocs segítségével egy édesanya, hogy a gyermeke kétségkívül ártatlan, vagy netalántán valami annyira nincs rendben a gyerek fejével, hogy bizonyítás nélkül is afelé húzzon a szíve, hogy márpedig az ő csemetéje, szeme fénye, élete értelme egy gyilkos? És ha ez utóbbi, helyesen teszi-e az anya, hogy ennek hangot ad, esetleg a társadalom megóvása érdekében még tovább megy és cselekszik is? Vagy ha ilyen gondolatok merülnek fel benne, akkor már inkább vele van a baj, és ésszerűbb rögvest az anyát elítélni és bízni a gyermek ártatlanságában (ami ugye elvileg mindenkit megillet, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik)? Merthogy milyen anya az, aki saját gyermekét ilyen súlyos bűnnel képes elképzelni? Lehet, hogy a lehető legjobb, mert pontosan ismeri a fiát?...

Ilyen és ehhez hasonló kínzó kérdések merültek fel bennem a könyv olvasása közben, vagy még inkább utána, de attól még, hogy ez pszichológiailag mennyire izgalmasan hangzik, a könyv nem feltétlen nyerte el a tetszésem. Lehet, hogy velem van a baj, de az elején kifejezetten untam, többször el is bóbiskoltam rajta. Aztán valamelyest belendült. Kezdett érdekelni, hogy mit hoznak ki belőle, hogy akkor most ő tette, nem ő tette, ha ő tette, miért tette, és a többi. De a végére sem lettem sajnos maradéktalanul elégedett. Némiképp talán spoiler, de konkrétan nem derül ki az igazság. Viszont van a végén egy erős csavar, ami eléggé üt – ez pozitívum, de nem elég. Nem igazán jött be a stílus, sok a mellébeszélés, a felesleges rész, az ismétlés. Például a puttonyom tele volt, mikor már negyedjére részletezte az apa, hogy felesége hogy megöregedett és megváltozott, meg mennyire megviselték az események, már nem olyan életvidám, nem csillog olyan szépen a szeme vagy a haja. Ilyenkor legszívesebben a tükör elé állítottam volna ezt a pasit… És jól belevertem volna a fejét! Vagy ott van a genetika kérdése, hogy örökölhető-e a gyilkos hajlam. Érdekesnek érdekes felvetés, de már az első pillanattól kezdve bosszantott, hogy minek ennyit foglalkozni vele, mikor előre tudjuk, hogy ez nem bizonyított tény, ergo a bíróság előtt nem állhatja meg a helyét.

Nem véletlen tehát, hogy ilyen vaskos a könyv, részben tartalmilag is indokolatlanul, másrészt meg akkor már itt jegyezném meg, hogy az az 500 oldal amúgy nem tűnne ilyen soknak, ha nem jóformán kartonpapír vastagságú lapokra nyomtatják… De ahhoz képest, hogy az oldalszám adott volt (lett volna) a kibontakozásra, valahogy mégsem kaptam elég (nyomós) érvet, alátámasztandó akár a védelem, akár a vád álláspontját. Hadd említsem meg pl Jodi Picoult nevét, aki mestere a tárgyalótermi történeteknek és az olvasók manipulálásának, hiszen nála egyik pillanatban még az egyik, majd hirtelen a másik oldalnak hiszek. Itt nem éreztem ezt a jóleső kínt. Nem kaptam igazán elfogadható válaszokat egyik oldalról sem, se az ártatlanságra, se a bűnösségre. De az is lehet, hogy „csak” a szereplők nem voltak kellőképp kidolgozva ahhoz, hogy megszeressem őket és ezáltal igazán elkezdjen érdekelni a sorsuk. Sőt, inkább unszimpatikus figurák voltak, kezdve Jacobbal, és hát azt hiszem, kifejezetten nem tett jót a dolognak, hogy az első perctől kezdve azért szurkoltam, hogy legyen ő a gyilkos, hiszen viselkedéséből ítélve nyilvánvalóan egy kis szociopata volt a bogaram. Aztán az E/1. személyű elmesélés sem segített ebből a szempontból, hiszen az apa szemén keresztül látunk mindent, az ő álláspontját ismerjük meg, az ő gondolatait, vagyis mindenki másról csak minimális, torzított információt kapunk.

Tehát vegyesek az érzelmeim a könyvvel kapcsolatban, mert egyfelől elég jó kis bűnügyi, jogi sztori, a valósághűségébe se különösebben tudnék belekötni, és ahogy azt az elején is írtam, elég komoly kis vitaindító kérdéseket vet fel szülő-gyermek kapcsolatáról. Hogy kinek volt igaza: az apának, aki foggal-körömmel védte és kiállt a fia mellett, bármit tudott is meg róla útközben, vagy az anyának, aki mert kételkedni. Hogy ismerhetjük-e egyáltalán családtagjainkat maradéktalanul. Vagy hogy egy vád – legyen az akár alaptalan is – hogyan változtathatja meg gyökeresen az életünk. Mégsem ragadott igazán magával, mert valahogy túl sterilnek, száraznak éreztem. Ebből a szempontból Picoult mellett teszem le a voksom. Jobban kedvelem nála az érzelmekre helyezett hangsúlyt, na meg a gyönyörű megfogalmazásokat, míg Landay ebben a könyvben inkább a jogi procedúrák hiteles átadásában veszett el, illetve a végtelenített leírásokban, ami meg engem kötött le kevésbé. Ízlések és pofonok. Apum például odavolt érte, úgyhogy van remény.

Tündérfaktor:

10/6

Könyv adatai:

Eredeti címe: Defending Jacob

Eredeti kiadási éve: 2012

Magyar fordítás kiadási éve: 2013

Kiadta: Könyvmolyképző

Fordította: Molnár Edit

Oldalszám: 512

ISBN: 9789633733585