Jodi Picoult: Vezeklés

Miről szól:

Te mit tennél, ha találkoznál egy náci háborús bűnössel? Meghallgatnád a történetét? Hinnél neki? Feljelentenéd vagy elszaladnál? Félnél tőle, gyűlölnéd vagy sajnálnád? És ha ez az ember köztiszteletnek örvendő mintapolgár lenne? Az év embere, aki szereti a gyerekeket és szabadidejében kiscicákat ment a fákról, idős hölgyeket kísér át az úton és hajléktalanokat etet a Blahán? Képes lennél neki megbocsátani, ha feloldozásért könyörögne? Képes lennél nem megbocsátani? És ha a nagymamád Auschwitzot megjárt zsidó lenne? És ha ez az ember lenne a legjobb barátod? Te mit tennél?

Könyvtündér a sorok között:

Jodi Picoult egészen eddig az egyik kedvenc íróm volt. Eddig bármit olvastam tőle, az többé-kevésbé, de általában nagyon is tetszett. Aztán elolvastam a Vezeklést… Úgyhogy most Jodi Picoult A kedvenc íróm.

Jodi Picoult szeret írni, szeret jóóó sokat írni, rétestésztára nyújtani a könyveit és öt-hatszáz oldalig meg sem állni. Ez van, akit zavarhat, mert valóban lehetne a történeteit rövidebbre is fogni, kevesebb mellékszállal, kevesebb részletezéssel, de engem sose bosszantott. Picoult szerintem egyszerűen csak egy alapos, lelkiismeretes szerző, aki ha kiválaszt egy témát, azt rendesen körüljárja, utánanéz, kutat, és ha már minden infója megvan, akkor annak minden oldalára rá is világít, minden nézőpontból be is mutatja. Teszi mindezt olyan mesterien, hogy egy pillanatig se tudj közömbös külső szemlélő maradni, folyamatosan játszik az érzelmeiddel és tornáztatja az agyad, hogy ráébresszen valami nagyon fontos dologra, hogy bebizonyítsa, hogy az élet és a benne szereplők csak nagyon ritkán tisztán feketék vagy fehérek, hogy a szürkének bizony számtalan árnyalata létezik, és a nézőpontunktól függ, hogy az az árnyalat inkább napsütötte világos, vagy a sötétségbe vész.

A Vezeklés gondolkodás nélkül került a kosaramba, szinte el se olvastam, miről szól (bár a fülszöveg egyébként sem árulja el a lényeget), csak megláttam, hogy Picoult új könyve és már szaladtam is a pénztárhoz egy „Shut up and take my money!” csatakiáltással. De ha nem ismertem volna az írónőt, a téma akkor is a figyelmemért könyörgött volna (és nem kellett volna sokáig esedeznie). Az elején azonban kicsit nehezen indul a történet. Megismerkedünk Sage-dzsel, a főszereplő hölgyikével, aki jobbra-balra tipródik egy baleset következtében arcán maradt csúf heg miatt, mondván, hogy őt így úgysem lehet szeretni, de lehetőleg ne is lássa senki, úgyhogy pékként dolgozik, éjszakai műszakban, egyedül, nincsenek barátai, a rokonaival sincs túl jóban, a pasija pedig egy nős férfi, mert nem hiszi, hogy jobbat is érdemelne. Édesanyja nemrég halt meg, s az ezt követő traumát feldolgozandó, egy csoportterápián találkozik Joseffel, másik főszereplőnkkel, akiről kiderül, hogy fénykorában SS tiszt volt a második világháborúban és most már nagyon jól esne neki, ha valaki – lehetőleg egy zsidó leszármazott – feloldozná bűnei alól, megbocsátást nyerne, és ha már itt tartunk, az illető segítene is neki átkerülni a túlvilágra. Sage kezdetben szimpatizál az öregúrral, tulajdonképpen kvázi legjobb barátok is lesznek, így nem csoda, hogy tehervonatként vágja mellbe a lányt a férfi vallomása. Eggyel több ok az őrlődésre, morális dilemma at its best.

Mint mondottam volt, a felvezető kicsit hosszú (különösen a vissza-visszatérő dőltbetűs vámpírsztorival, aminek funkcióját sokáig nem értettem, de idővel ez is a helyére került). Aztán elkezd mesélni Josef és feláll a karodon a szőr, borsódzik a hátad, és gombóc nő a torkodba. Azt hiszed, durva, de azért örülsz, hogy ebből a fordított szemszögből is bepillantást nyerhetsz a történelem eme poklába. Aztán pedig érkezik a második rész egy harmadik főszereplővel, Sage nagymamájával, Minkával, aki túlélte Auschwitzot, és bár eddig igyekezett magába zárni a történteket és tovább lépni, most ő is elkezd mesélni… Na ez lesz durva!

Rengetegszer szorult el a torkom, lett könnyes a szemem és többször is be kellett csuknom kicsit a könyvet, mielőtt tovább folytattam volna, mert szinte az összes elképzelhető szörnyűség, ami egy emberrel, egy családdal megtörténhet, az itt szerepel a lapokon, és ezért időnként muszáj felnézni a papírról, mielőtt teljesen magába szív és elnyel a történet. Egyszer-egyszer eszembe jutott, hogy talán már-már hatásvadász így ez az egész, túl sok minden rémséget leírt a szerző, mintha minden holocaustos könyvet-filmet egybe akart volna gyúrni. De aztán arra gondoltam, hogy bár szereplőink története ezúttal csupán fikció, azért az élet írja a legborzasztóbb horrorokat, és hogy mindez a valóságban talán nem egyetlen emberrel, talán nem Minkával történt, de hatmillió ember igenis kísértetiesen hasonló események között veszett oda, vagyis nincs itt semmi túlzás, túlkapás, csak a fájó igazság és a „tények”, amiket nehezen bír a gyomor és a lélek.

Picoult egyébként gyönyörűen ír. Ezért sem bánom mikor elszalad vele a toll és megnyúlik a történet, mert nagyon jó őt olvasni! Számomra most is ámulatba ejtően egyensúlyozott a pokol bugyrai, a naturális részletek és a lélekemelő emberség pillanatai között. Még a legiszonyúbb halált is olyan szépséggel tudja ábrázolni, hogy megszakad az ember szíve.

Picoult-ra jellemző még, hogy miután szép lassan felfedte előtted az összes kártyát, megmutatta az összes lapot, hogy összeilleszthesd magadban az apró részeket és kirakhasd a teljes képet, ő még akkor is képes belerakni egy utolsó csavart, hogy azzal aztán ismét megkavarjon mindent. Hogy amikor már azt hiszed, hogy sikerült eldöntened, felrázzon újra meg újra és figyelmeztessen: a teljes kép valójában soha sem csak fekete, se nem fehér. Tudtam, hogy Picoult nagy koponya és remekül játszik ezekkel a csavarokkal, de most valahogy mégsem vártam a végére nagy döbbenetet. Talán a téma miatt nem gondoltam, hogy van még hova fokozni, de Picoult ismét meglepett. Most is sikerült neki, most is odarakta, most is leesett az állam, most is hagyott útravalót, hogy legyen min tovább gondolkozni. Olvastam olyan értékeléseket, akiknek nem tetszett ez a végkifejlet. Hát én nem tudom, hogy mi lehetett volna ennél találóbb. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy túl egyszerűen fogja lezárni a sztorit, túl könnyű utat választ a Minkával és Joseffel történtekkel, de az a csavar a végén számomra felülírt mindent, és úgy csuktam be a könyvet, hogy közben a másik kezemmel megemeltem a kalapom. Szerintem tökéletes befejezés volt. Tökéletes, mert nem hagyta egyszer csak abba, lezárta, tehát nem maradt hiányérzetem, de mégis nyitva hagyott kiskapukat és nem (teljesen) döntött az olvasó helyett. Bár levette a terhet a vállamról, mégis rám bízta az ítéletet.

A pontozást tekintve szinte fejezetről fejezetre dilemmáztam. Kilencnél kevesebbet erőszakkal se adtam volna, de azért sokszor úgy éreztem, hogy nem hibátlan a dolog, nehezen indult, időnként hatásvadász, bizonyos mellékszálak szükségességéről is elgondolkoztam, de aztán jött egy jelenet, ami meggyőzött… aztán jött még egy, meg még egy, meg még egy, meg egy kiváló befejezés. Összességében tehát lehangoló, egyben mégis lélekemelő, elgondolkodtató, mély és tanulságos, csodálatosan papírra vetett történetet kaptam ismét Jodi Picoult-tól, úgyhogy végül nem tudok és nem is akarok kevesebbet adni, mint 10/10 pontot.

(De csak hogy valami negatívumot is hadd mondjak már: A borítóval nagyon nem értek egyet! Önmagában szép, csak halvány lila köze sincs a tartalomhoz. Bár az eddigi Picoult könyvek borítóin is általában premier plánban szerepeltek olyan arcok, amik nagyjából bármelyik másik könyvhöz is passzolhatnának, mégis bele tudtam képzelni a szereplőket. A Vezeklés borítóján viszont azt se tudom eldönteni, hogy ki áll nekem háttal, virágokkal a hajában és miért? Se ez a nő, se a megjelenése, se a színek, lényegében semmi nem illik a sztorihoz. Nem értem, miért változtattak, hiszen a megjelenés előtt még az eredeti borítóval reklámozták a művet, ami fényévekkel hangulatosabb és kifejezőbb. Egyébként, ha már a változtatásoknál tartunk, a storyteller se tudom, mikor került vezeklésként a szótárba, de ezt megbocsátom, csak mert így még jobban tetszik.)

Tündérfaktor:

10/10

Könyv adatai:

Eredeti címe: The Storyteller

Eredeti kiadási éve: 2013

Magyar fordítás kiadási éve: 2013

Kiadta: Athenaeum

Fordította: Babits Péter

Oldalszám: 578

ISBN: 9789632932866