2014. január 8., szerda

Mitch Albom: Az Idő Ura

Miről szól:

A könyvben három ember gondterhelt történetét ismerhetjük meg az idő bűvöletében. A reménytelenül szerelmes tizenéves Sarah több időért rimánkodik, hogy tökéletes külsővel jelenhessen meg a randevún. A nyolcvanas évei közepén járó milliomos Victor halálos beteg, mégis a távoli jövőt, az örök életet tervezi türelmetlenül, felgyorsítaná az idő múlását. Dor pedig barlangja fogságában hallja mindkettőjük gondolatait, sőt mindannyiunk idővel kapcsolatos könyörgését hallja, ez az ő büntetése, amiért feltalálta az időt, ezzel megfosztva az emberiséget az élet egyszerű örömétől, a pillanat gondtalan megélésétől. De Dor lehetőséget kap jóvátenni a múltat, ha sikerül ráébresztenie két embert az idő valódi jelentőségére, amivel talán átértékelik addigi életüket és döntéseiket is.

Könyvtündér a sorok között:

Kezdjük azzal, hogy a könyv kissé szokatlan (túl)tördelése/szerkesztése és népmesélős stílusa ellenére abszolút kellemes, élvezhető olvasmány. Gyorsan haladtam vele, kíváncsivá tett, és végig fenntartotta az érdeklődésemet. De most jön a de…
Ahogy írtam, felnőtteknek szóló mese a történet – persze melyik regény nem az? –, ami még nem lenne gond, de olyan érzésem is volt közben, mintha egy tanulságos népmesét látnék magam előtt, vagy mintha a Bibliából olvasnék egy új fejezetet. (Van is konkrét utalás az ószövetségi Bábel tornyára.) Ééés hát ugye a Biblia történetei is tulajdonképpen mesék. (Most vesztettem el az összes vallásos olvasómat…) De ilyen eszményi magasságokba koránt sem sikerült felkapaszkodnia a könyvnek. Azt hiszem, hogy a szerző nagyon meg akarta mondani a tutit, nagyon oda akarta tenni a tanulságot a végére, és nagyon rá akart ébreszteni, hogy most aztán másképp éljem az életem e katartikus megvilágosodás után… de valahogy se tutiság, se tanulság, se katarzis nem robbant, tűzijáték helyett inkább csak egy kis petárda pukkant a végére.
Szép-szép az alapgondolat, hogy éljünk a mának, a percnek, a pillanatnak, az itt és mostnak, ne stresszeljünk a múlt és ne aggódjunk a jövő miatt, mert az megöli a jelenünk. Nem rossz a felvetés sem, hogy élt ez a Dor fazon, akinek az idő mérése volt a hobbija, amikor még ez a fogalom nem is létezett, így ő volt az első, aki ránkszabadította a pontos időt, a ketyegő órákat, a sietséget, a késést, a szüntelen idegeskedést, hogy lemaradunk valamiről. Ezért meg is kapja méltó büntetését: az örök magányt és a reklamáló hangok végtelen duruzsolását a fülébe. A másik két főszereplőnk sorsa is elég megrázó… lenne, ha meg tudnánk szeretni őket, de Victor egy arrogáns, öntelt pénzeszsáknak tűnik, Sarah pedig teljesen el van veszve végtelen naivitásának labirintusában, így nehézkesen tudjuk igazán sajnálni őket, maximum szánni.
Dor végül leérkezik közénk – vagy fel, nézőpont kérdése –, hogy megváltoztassa főhőseink hozzáállását az időhöz és az élethez. (Sajnos innen már nem lehet spoiler nélkül kritizálni, úgyhogy SPOILER! De tényleg szitává lövök minden poént! Én szóltam!) Teszi ezt úgy, hogy megállítja az idő folyását, majd mágikus homokórájába bekúszva megmutatja kiválasztottjainak a jövőjüket. Így tehát kiderül, hogy Sarah feleslegesen próbálta megöngyilkolni magát, mert ezzel csak édesanyjának okozott szörnyű lelki kínokat, míg szerelme tárgya egy könnycseppet se morzsolt el érte, Victor pedig szintúgy feleslegesen hibernáltatta volna le magát, mert a jövőben senki sem éleszti őt újjá, ellenben kiállítási tárgyként fekszik egy múzeumban, ahova emlékei moziját nézni járnak elé az emberek. E rövidke, ámde annál meggyőzőbb betekintés után hőseink bölcsen úgy határoznak, hogy inkább se nem ölik meg, se nem fagyasztatják le magukat. Dor pedig dolga végeztével visszakerülhet szívszerelméhez – akit anno halálos ágyán hagyott ott, hogy elrohanjon az istenekhez felesége kínjainak megszűntetését kérve, de csak a barlangban sínylődést kapta fáradozásaiért–, hogy ezúttal boldogan együtt halhassanak meg a fertőző nyavalyában. Victor végül meghal a rákban, majd pár év múlva Sarah felfedezi a gyógymódot…
Ezzel zárul a könyv és hagy maga után fanyalgó pislogást. Mert lássuk be, nem nehéz jobb belátásra téríteni valakit, ha meg tudjuk mutatni neki a jövőjét és az nem kecsegtet semmi jóval. Ez így túlontúl egyszerű megoldás lenne. Ráadásul mi van akkor, ha például Victort igenis felélesztették volna és boldogan tovább kereshette volna a millióit? És mivel az események összejátszásának következtében Sarah végül tényleg felfedezi a gyógymódot, ezzel Victor 200 éves terve is sikerülhetett volna. Van egy idézet a könyvből, mely így szól:
„- Istennek jó oka volt rá, hogy határt szabjon az emberi életnek.
- És mi volt ez az ok?
- Hogy értékessé tegye.”
Dor mondja ezt Victornak, azt sugallva, hogy törődjön bele az elmúlásba. Ez önmagában nagyon szép és elgondolkodtató, de az adott történetbe illesztve kicsit ellentmondásos. Hiszen, végül csak megtalálják a gyógymódot, akkor pedig rengeteg beteg ember gyógyulhat meg és élhet sokkal tovább, ahogyan a jövőbe tett látogatás során Dor is mondja: „a kor emberei tovább élnek, mint amiről mi valaha is álmodtunk”. Akkor tehát mindez Isten akaratának ellentmondó fejlődés? Aztán ott van Dor, aki úgy van beállítva, mint egy bűnös halandó, aki mert élni a szenvedélyének, az idő mérésének és nem volt hajlandó ezt a kíváncsiságot elnyomni magában, ezért büntetést kapott. Akkor ebből mi a tanulság? Hogy felejtsd el az álmaid, ne csinálj semmi rendkívülit, mert a végén még valami rossz történhet? És amikor a felesége beteg lett, nem előle menekült, csak segítségért szaladt, ergo jót akart, mégis megbüntették. Számomra nem teljesen világos, hogy miért az a helyes döntés, hogy tétlenül várjuk a halált. Végül pedig nagy ajándéka, hogy szerelmével halhat. Miért is? Ha együtt halunk, az nagyobb buli?... És ugyan mi változik azzal, hogy két embert jó útra terelt Dor? Az idő fogalma nem vált semmissé, a jövőbe tett látogatás során láthattuk, hogy hova tart az emberiség és ezt Victor és Sarah története nem különösebben változtatta meg.
Szóval értem én a nagy igazságot, amit a könyv annyira szeretne átadni, hogy éljünk a pillanatnak, a szeretteinknek, és sose hagyjuk cserben azokat, akik szeretnek minket, de ezt már sok másik mű próbálta az eszünkbe vésni és Az Idő Ura semmivel sem hatott rám mélyebben, hogy ezentúl aztán tényleg minden másként legyen. Tehát a tanulságokon igazán lett volna még mit csiszolni. De az tény, hogy olvasmányélményként működik, van benne jó néhány megszívlelendő gondolat az időről és az ahhoz való viszonyulásunkról, és ahogy látjátok, felmerült bennem jó pár kérdés, tehát elgondolkodtatott, ami végül is elég nagy pozitívum.
Kép forrása: http://www.goodreads.com/review/show/708021691

„El tudjuk képzelni, milyen lehet az élet idő nélkül?
Aligha. Itt vannak a hónapok, az évek, a hét napjai. A falon és az autó műszerfalán óra ketyeg. Van időbeosztásunk, naptárunk, vacsoraidőnk, moziműsorrendünk. 
De más teremtményeket körülöttünk nem érdekel az idő. A madarak sosincsenek késésben. A kutyánk nem pillantgat az órájára. A szarvasok nem idegeskednek a tovasiető évek miatt.
Egyedül az ember méri az időt.
Egyedül az ember jelzi harangszóval az órát.
És ezért egyedül az ember éli át azt a bénító félelmet, amit a többi teremtmény nem ismer.
A félelmet, hogy kifut az időből.”

„Abban a pillanatban – magyarázta –, amikor elkezdtük mérni az időt, elvesztettük a képességünket, hogy átéljük az elégedettség érzését.
Folyton-folyvást több időt követelünk, kapkodunk, hogy minél többet végezhessünk egy nap. Az élet egyszerű öröme odalett.
- A mai ember mást se tesz, csak próbál hatékony lenni, igyekszik kihasználni az időt – mondta Dor. – Többet és még többet akar tenni. Az ember az uralma alá akarja hajtani a létét. De az idő senkié. (…) Ha méred az időt, nem éled az életet.”

Tündérfaktor:
10/6


Könyv adatai:
Eredeti címe: The Time Keeper
Eredeti kiadási éve: 2012
Magyar fordítás kiadási éve: 2013
Kiadta: Animus
Fordította: Dr. Dobosi Beáta
Oldalszám: 232
ISBN: 9789633241035

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése