J. A. Redmerski: A soha határa

Miről szól:

A húszéves, észak-karolinai Camryn Bennett egyszer csak úgy dönt, hogy fogja magát, felszáll egy távolsági buszra és világgá megy menekülve otthoni és lelki problémái elől. A buszon találkozik Andrew Parrish-sel, a csupa tetkó-csupa szív rosszfiúval (aki valójában sokkal inkább jófiú) és a buszon zötykölődve a kezdeti ellenszenven két és fél perc után túltéve magukat megkedvelik egymást, olyannyira, hogy Andrew kocsijában folytatják romantikával, erotikával és búbánattal fűtött útjukat az ismeretlen végtelenbe… és tovább…

Könyvtündér a sorok között:

Mint ahogyan azt már korábban írtam, nálam onnan lehet tudni, hogy egy könyv rossz, ha 10 oldalon belül bealszom rajta. E hipotézis mentén haladva ez a könyv nem lehet rossz, hiszen nem altatott el. Élvezetes olvasmány volt erős nyári utófílinggel, kellemes karakterekkel, kellemes sztorival, deee mindezt olyan sablonosan, hogy szerintem nem fogok rá sokáig emlékezni.

Kicsivel több ez a könyv, mint egy Júlia magazin (amit egyébként még soha nem olvastam, de értsük a hasonlatot!) és nem csak terjedelemben, de ha pár pillanatra félretesszük romantika után nyáladzó nőstény mivoltunk és mélyebben belegondolunk a részletekbe, akkor be kell ismernünk, hogy ILYEN NINCS!... Na jó, akkor van, de ritka, mint a fehér holló (vagyis NINCS! – Jóóó basszus Google és Wikipédia szerint az is van, de látott már valaki élőben? Na ugye?!).

(SPOILER ALERT AHEAD!) Szóval adott egy húsz éves csaj, aki lélegzetelállítóan gyönyörűűű – Mi? Neee! Komolyan? Ezt alig tudom elhinni… – és aki ennek ellenére magába van fordulva, mint egy sündisznó, mert korábban több nagy szerelmi trauma érte, szülei elváltak, bátyja börtönben, már-már depressziós, nem tetszik neki a munkája, az élete, menni akar és rálelni önmagára. Ehhez ad löketet, amikor legjobb barátnője pasija rámozdul, a barátnője pedig hazugnak nevezi. Mit is tesz ilyenkor egy fiatal lány? Hát fogja magát, vesz egy jegyet az első távolsági buszra és se szó se beszéd elindul egymaga, hogy, hooogy, szóval hogy… igazából nem tudom, mert csak úgy felült arra a nyavalyás buszra és azt se tudta hova és minek megy. Na mindegy, a lényeg, hogy fent van a buszon. És ekkor felszáll Andrew, a tetkós adonisz a hamiskás mosolyával, szexi kockás hasával, izmos karjával, belőtt sérójával, menő bakancsában, stb. stb. stb. – Mi? Neee! Komolyan? Ezt alig tudom elhinni… ismét… – és azonnal kiszúrja a jeányt, akit nem is enged az ismeretlenség ködébe veszni. Beindul a trécs a buszon, a pihenőkben, a kajáldákban, és aztán elérkeznek az úti céljukhoz, Camryn jobbra, Andrew balra el…

Na de dörzsölt és tapasztalt olvasóként rájön a nagyérdemű, hogy így elég hamar véget érne a történet, hiszen még csak a 120. oldalnál járunk és még bőőőven vannak lapok. Szóval Andrew visszatér a színfalak mögül, gyorsan megmenti Camryn-t szorult helyzetéből, mielőtt megerőszakolnák – amiből azt a következtetést vontam le, hogy a srác rejtett látnoki képességekkel is rendelkezik... vagy csak szimplán követi és kukkolja a csajt, ami ugye egyáltalán nem creepy... –, majd meggyőzi, hogy inkább menjen vele tovább kettesben a kocsijában, hiszen az világos, mint a nap, hogy ez így sokkal de sokkal biztonságosabb megoldás az utazgatásra, végül is már több órája is ismerik egymást, talán van az már egy-két napja is… Így indulnak hát tovább a nagyvilágba, mert a csajnak mindegy, hova megy, csak menjen, a srác meg úgy tűnik, hogy egy kmk (közveszélyes munkakerülő), úgyhogy ő aztán bármikor ráér kocsikázni, ha egy szép szőke copfos kislány rápislog a két szép szemével. (Ja és tényleg, azt mondtam, hogy amúgy azért pénzes is? Vagy fel sem merült ugye senkiben, hogy ne lenne az?) Előtte azért még beugranak a kórházba meglátogatni az épp agydaganatban haldokló apukát, mert az olyan romantikus… Én nem tudom, nem fura egy lányt, akit most ismertél meg berángatni a halálos beteg apukádhoz vizitre? Szerintük nem volt az. És így legalább az is kiderült, hogy Andrew nem csak szexi, hanem érző lélek is, akit arra neveltek, hogy legyen férfi és nyomja el az érzelmeit, amitől rögtön olyan esendőnek és megmentésre szorulónak tűnik, amire a lányok általában harapnak, úgyhogy Camryn is gyorsan a fejébe veszi, hogy majd ő jól megvigasztalja a srácot.

Kocsikázás közben sok mindent kiderítenek egymásról, sok mindent átélnek együtt, elég hamar egymásba bolondulnak, majd mikor végre mindketten szavakba és tettekbe merik önteni érzéseiket, kiderül (SPOILEEER), hogy Andrew is agydaganatos… Hát szóval nem is tudom, értem én, hogy kellett ide valami megdöbbentő szívbemarkolóság, de ez kicsit kiszámítható is volt, meg sablonos is, meg szerintem baromira igazságtalan Andrew részéről, hogy csak tök véletlenül egy roham kapcsán derül fény a dologra. Jó, nyilván nem akarta azzal kezdeni, hogy „szia, Andrew vagyok, csini vagy, én meg agydaganatos”, de ahhoz képest, hogy végig mennyire erőltette, hogy Camryn tudja végre, hogy mit akar, vállalja fel az érzéseit és mondja ki őket, legyen őszinte, és kötelezze el magát a srác mellett, na ehhez képest nem volt fair, hogy ő meg bezzeg ilyen viszonylag-nem-annyira-mellékes információkat eltitkolt. Különösen az után, hogy tudta, hogy a lánynak az előző szerelme autóbalesetben meghalt, erre most megvárja, hogy a lány újra átadja magát a szerelemnek, aztán kvázi ő is meghal?...

Na de nem hal meg! Mert köll a happy end! Egyébként nem éreztem nyálnak a könyvet, kicsit tipródós volt és, mint mondtam, nem túl valósághű, de nem csöpögött belőle a méz, ami viszont a végére nem érvényes. Túléli a srác, meg lehet műteni, és két hónappal később (!!!) már eljegyzés és baby boom… Kicsit túlszaladt itt a cukormáz, úgy érzem, bár a happy endet mi tagadás nem bánom. Igyekszik a könyv mélyenszántó gondolatokat és nagy igazságokat közvetíteni a szerelemről és az életről – amik nagy része egyébként valóban megszívlelendő –, összességében azért mégis kicsit limonádé a történet, nyári olvasmány kicsit borongósabb hangvételben.

Ja és nem mellesleg ne felejtsük el, hogy a könyv nem pusztán romantikus kategória, de az erotikus műfajba is többször átkacsintgat. Koránt sem egy Szürke ötven árnyalata, de azért 3x-4x itt is rátapintanak a lényegre, de míg az említett trilógiánál ez központi elem, itt azért nem (egészen) erről van szó.

Annak ellenére, hogy most jól kifiguráztam az egészet és kiemeltem a negatívumokat, azért egyáltalán nem volt rossz! Konkrétan alig bírtam letenni, mert eléggé olvastatja magát. Aki vevő a műfajra, annak biztos ez is tetszeni fog! Lesz egyébként második része is, ami egyelőre nem tudom, hogy érdekel-e, mindenesetre a borítója máris kevésbé meggyőző számomra…

Ui.: A képeket Angelika blogjáról loptam (http://angelikablogja.blogspot.hu/2013/08/ja-redmerski-edge-of-never-soha-hatara.html), mert olyan jól tükrözik a könyv hangulatát, remélem nem haragszik érte... :)

Tündérfaktor:

10/7

Könyv adatai:

Eredeti címe: The Edge of Never

Eredeti kiadási éve: 2012

Magyar fordítás kiadási éve: 2013

Kiadta: Ulpius-ház

Fordította: Medgyesi Csilla

Oldalszám: 465
ISBN: 9789632547749